A konfliktuskezelés sikeressége azon is múlik, hogy az érintett feleknek milyen a hozzáállása, nyitottsága és mennyire képesek a kompromisszumra. Fontos képesség akár a konfliktusban, akár egy más helyzetben az empátia, vagyis beleérző képesség. Ezzel a tulajdonsággal egy másik élőlény lelkiállapotába bele tudjuk helyezni magunkat. A konfliktushelyzetben is próbáljuk felvenni a másik perspektíváját, próbáljuk elképzelni, hogy mi mit tennénk az ő helyében az alapján, hogy neki mi és miért fontos az adott helyzetben. Neki mit jelentett, ha ő hozta fel, mennyire volt neki nehéz? Mennyire esett kívül a komfortzónáján? Emellett magunknak is kérjünk és várjunk el empátiát, akár személyes, akár munkahelyi konfliktusnál.
A múltkori kamasz témánál is beszéltem az EMK-ról, erőszakmentes kommunikációról, vagy hívhatjuk együttműködő kommunikációnak is. Ez egy nyitott, kíváncsi, hiteles és pozitív kommunikáció, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy ítélkezésmentesen, lenézés és felsőbbrendűség nélkül kommunikálok a másik emberrel. Vagyis kimondjuk az érzelmeinket, de nem kritizálunk, vádaskodunk. Azért fontos ez a konfliktusoknál is, mert a helyzetet nagyon könnyen el lehet mérgesíteni a rossz megfogalmazással, így az nem vezet célra, nem lesz megoldása. A saját érzéseim megfogalmazásában is ezekre figyelek, a mondandómat, a gondolatokat érzésekkel fejezzem ki. Arról beszélek, hogy nekem milyen érzés ez a helyzet, amit a másik mond vagy tesz, de nem a másik szavait, tetteit, viselkedését minősítem, csak a saját érzéseim és gondolataim. Az elején kicsit nehéznek tűnhet, de tudatosan megpróbálhatjuk alkalmazni. Ahogy nekünk is rá lehet szokni erre a kommunikációra, úgy a másik fél is észreveszi majd, hogy figyelünk a megfogalmazásra és lehetséges, hogy legközelebb ő is körültekintőbben fog fogalmazni. Ugyanezt jelentik az én-üzenetek is, hogy azt fogalmazom meg, én mit érzek, rám hogyan hat a helyzet, nem azt, hogy a másik hogyan viselkedik vagy beszél.
Fontos, hogy ki merjem mondani, jelezni, hogy mi nem jó nekem vagy mit szeretnék. Ha sosem mondtam ezeket, miért várom el a másiktól, hogy kitalálja ezeket? Későbbi konfliktusoktól kíméljük meg egymást, ha beszélgetünk ezekről is. Illetve egy helyzetben ne csak annyit mondjunk, hogy rosszul esett, hanem írjuk körbe hogyan éreztem magam attól, amit mondott, például megijedtem, kétségbe estem, fenyegetően hangzott, elszomorított, tehetetlennek éreztem magam, stb. Így a másik fél jobban el tudja képzelni milyen hatása volt rám a szavainak, tetteinek vagy a helyzetnek. Megfogalmazásban se azt mondjuk, hogy „ne beszélj így”, hanem elmondhatom mit, hogyan szeretnék, például „kérlek, beszélj nyugodtabban” vagy „több tisztelettel”.
Arról is szeretnék beszélni, hogy attól függően, milyen szemlélettel, hangulattal, környezettel megyünk bele egy szituációba, már meghatározhatja, hogy mit tudunk belőle kihozni. Ezért főként nagyon fontosak a körülmények a konfliktushelyzetben. Például, ha valaki éppen hazaér a munkából, egész nap idegeskedett bent, hazafelé tömegközlekedéssel jött és tömeg is volt, mire hazaér még éhes és fáradt is. Valószínűleg nem ilyenkor a legjobb ötlet felhozni valamilyen konfliktust, mert borítékolható mi lesz a vége… Vagy ha a másik siet, vagy kevés időnk van rá, mert utána időre megyünk valahova, akkor sem célszerű felhozni egy ilyen témát. Ha valami fontos, komolyabb problémáról kellene beszélnünk pl. párkapcsolatban, akkor a másikkal együtt jelöljünk ki egy megfelelő helyet és időt a megbeszélésre – mivel sem a helyszín, sem a hangulat nem mindegy.
Alapvetően fontos, ha mi hozunk fel egy konfliktusra okot adó témát, vagy mi vezetjük fel a megbeszélését, akkor az elején tegyük világossá, hogy rendben van az egyet nem értés, a vita. Vagyis nyitottak vagyunk arra (és a valóságban tényleg legyünk is azok), hogy a másik is elmondja a tőlünk eltérő véleményét. Ez azért fontos, mert teljesen más hozzáállása lesz így a másik félnek. Nem úgy fog majd fogalmazni, hogy vajon mit mondhat és mit nem, mi hogyan fogunk reagálni. Nem kell egy véleményen lennünk ahhoz, hogy megbeszéljünk egy konfliktust.
Ha a másik fél kezdi a konfliktust egy nagyon feszült érzelmi állapotból, akkor nem tudom nem átvenni ezt az érzelmi szintet, így ő beleránt ebbe a szituációba, ő fogja mozgatni a szerepeket, mert le akar nyomni. Nem érdemes így belemenni a szituációba, mert úgysem lesz hatékony a konfliktuskezelés. Jelezhetem ilyen esetekben is, hogy így nem tudok ugyanúgy reagálni, mintha felkészültem volna. Beszéljük meg mikor, milyen környezetben tudunk erről beszélni, amikor mindkettőnknek alkalmas.
Egy másik dolog is eszembe jutott erről a témáról. Manapság mindenki szeretne olyan munkát végezni, amit szeret, illetve olyan helyen dolgozni, ahol a munkatársakkal jól kijön és jól érzi magát a munka közben. Viszont fontos, hogy megértsük, elsődlegesen nem azért vagyunk ott, mert szeretnek minket vagy barátokat keresünk. A munkahelyen nem feltétel nélküli szeretetet kapunk, ha jóban is vagyunk mindenkivel. A munkahelyen elsősorban a teljesítményünkért alkalmaznak és fizetnek, ez egy feltételekhez kötött kapcsolat. Minden munkahelyi kapcsolatot befolyásol, hogy mi és a többiek hogyan végezzük a munkánkat. Hiába kedveljük egymást, ha megnehezítjük egymás munkáját. Hiába lennénk akár jóbarátok is a kollégánkkal a munkán kívül, ha az ő munkáját is nekünk kell végezni, mert ő egész nap mást csinál. Ezek a dolgok mindenképpen befolyásolni fogják a munkahelyi kapcsolatokat. Illetve, ha van hierarchia, akkor ezt is szem előtt kell tartani, még jobban kell figyelni a megfogalmazásra, kritikára. Például nem oszthatjuk ki a főnökünket cenzúra nélkül. Ha nem körültekintően fogalmazzuk meg a főnökünknek azt, amiről szeretnénk neki jelezni a véleményünket, akkor az állásunkba is kerülhet egy konfliktus.
Gyakori konfliktushelyzet egy agresszív főnök. Az is kérdés például, hogy velem agresszív, nekem szól, vagy alapból „idegbeteg”? Lássam benne is az emberit, miért ilyen? De ha a főnök emberileg nem elfogadható, át kell gondolni, hogy nekem ez belefér vagy nem? Ahhoz kapcsolom-e az önértékelésem, hogy beszél velem egy ilyen főnök? Kérdés, hogy a viselkedését tudom-e helyén kezelni? És a saját reakcióimmal elégedett vagyok-e – és utólag is? Vagy meghallgatom, de a hangulatom nem fogja sokáig befolyásolni. Vagy a munkahely alapvető értékrendjével tudok azonosulni, így nem számít milyen a főnök, mert amúgy nincs vele szoros együttműködés. Viszont, ha gyakran találkozunk és meghatározza a munkám az ő viselkedése, akkor érdemes beszélnünk vele. Ebben az esetben is nyíltan és higgadtan, de tisztelettel elmondhatjuk, hogy emberileg milyen érzéseink vannak. Kérhetjük, hogy máshogy kommunikáljon velünk, ne beszéljen így, mert ettől például leblokkolunk, nem tudunk érdemben reagálni, gondolkodni, jól végezni a munkánkat. Vagy ha személyeskedik, mondja el van-e gond a munkámmal, ha nincs, akkor kérhetem, hogy korlátozza a feladatokra a kommunikációt, mert szeretném jól végezni a munkám. Megkérdezhetjük, hogy tudunk-e máshogy kommunikálni a jövőben? Ha tudunk nyíltan beszélni vele és végighallgat, akkor egy ilyen beszélgetésből nem szokott gond lenni, mert mindenkiben ott van az empátia képessége. Ha viszont nem lehet vele beszélni, vagy baj lesz belőle, akkor el kell gondolkodni, hogy érdemes-e egy munkahelyen maradni? Emlékszem nagyon régen egy főnökömre, akivel senki nem tudott együtt dolgozni. Állandóan ordított, csapkodott. Egyszer annyira ideges volt, hogy összehajtogatott és elém vágott a földre egy billentyűzetet a lábam elé. Ez előtt csak jeleztem, hogy ezeket nem viselem jól. De ez az eset után, amikor jó hangulata volt, leültem vele és elmondtam, hogy ezt nem tolerálom tovább, velem így nem lehet viselkedni. Ha fontos neki a munkám, akkor figyelembe veszi innentől, ha nem, akkor elbúcsúzunk. Biztosan neki is megvoltak az okai, hogy miket hozott magával, de ez így nem mehetett tovább. Ezután figyelt erre – szeretném azt gondolni, hogy emiatt lett figyelmesebb másokkal is. De évekig vele dolgoztam még és jó viszonyban váltunk el.
Ha hasonló munkahelyi környezetben többször próbálunk javítani a helyzeten, és ezután sem veszi figyelembe a másik fél a problémánkat, akkor saját magunkkal elégedettek lehetünk, hogy mi mindent megtettünk, ami tőlünk tellett. Érdemes meggondolni, hogy az a legjobb lehetőség, ha munkahelyet váltunk.
Kicsit hasonló, amikor a házasságokban történik egy nagyobb krízis, az egyik fél nagyon megbántotta a másikat. Hagyhatjuk veszni az egészet, ha mindkét fél jobbnak tartja utána külön. Vagy meg lehet keresni magunkban, egymásban, a kapcsolatban, a családban az erőforrásokat, pozitívumokat, amelyek a kapcsolat alapjai voltak eddig. Sokaknak egy házassági krízis után azért nem sikerül a folytatás, mert nincs meg mindkét részről az ugyanolyan erős elköteleződés, felelősségvállalás. És ha nincs meg mindkét részről, akkor megismétlődhet a krízis. Az eredeti házassági szerződést (és nem a papírra gondolok) újra kell fogalmazni, újra kell szerződni, milyen feltételek, változások lettek benne, ki mit vár, ki mit szeretne másként és mi fér bele, mi lesz máshogy. Például két kisgyermekes szülőkként nem várhatunk el változatlan életet, ugyanolyan programokat, helyzeteket, mint mikor még csak ketten voltunk. Ha pedig segítség kell a folytatáshoz, az újraszerződés megerősítéséhez, ne féljünk segítséget kérni mediátortól, tanácsadótól vagy coachtól. Ez nem kiteregetése a dolgainknak, hanem megerősítése. Mindig próbálom hangsúlyozni, hogy a segítségkérés bármiben az nem gyengeség, ahogy annak idején ezt belénk kódolták. Aki segítséget kér, az nagyon bátor és mer tenni a céljaiért!
Ehhez mondanék még valamit, hallottam egyszer egy előadáson egy nagyon erős mondatot és én sokat gondolkodtam rajta. Egy Gardner nevű pszichológus mondta ezt: „A megbocsátás önmagunkat adja vissza önmagunknak.” Vagyis, ha kicsit önzőbben akarom értelmezni, nemcsak a másik személy és a béke kedvéért bocsátok meg egy régi hibáért, megbántásért, hanem magam miatt is. A régóta fennálló, bennünk lévő harag minket is ugyanúgy nyomaszt, korlátoz. Ha elengedjük ezt az érzést, akkor az minket fog felszabadítani, nekünk engedi meg a szabadságot. Függetlenül attól, hogy a másik személlyel utána tartjuk-e még a kapcsolatot vagy él-e még, ez is egy bennünk lévő, belső konfliktus, ezért érdemes különböző eszközökkel feloldani ezt a bennünk lévő haragot.
Ennél a témánál is el kell mondanom, hogy alapvető fontosságú az önismeret és önértékelés. Ez azt jelenti, hogy ismerem a saját jellemzőim, viselkedésem, reakcióim, erősségeim és gyengeségeim, vagyis már tudom mi, hogyan hat rám általában. Ha pedig ezeket tudom, akkor a reakcióim is tudatosabbak lesznek a következő helyzetben. Persze a másik félnek is fel lehet hívni tudatosabban a figyelmét a reakcióira, megkérni, hogy figyeljen a megfogalmazásra vagy ne sértegessen. De az önismerethez hozzátartozik az is, hogy a saját magunkról alkotott véleményünk mellett hallgassuk meg a másik kritikáját is. Figyeljünk arra, hogy ne egyből megsértődjünk a kritikán, hanem halljuk meg és objektíven tudjuk mérlegelni, hogy jogos-e, valós-e, amit a másik mond – főleg, ha esetleg többen is ugyanazt mondják rólunk. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy ha sokszor hasonló konfliktusba kerülünk, akkor ezt mi váltjuk-e ki a többiekből? Ha jogos, akkor el lehet ismerni, hogy ezzel foglalkoznunk kell és próbálhatjuk fejleszteni magunkban.
Az is az önismeret része, hogy melyek azok az érzékeny pontok, amiket, ha megpiszkálnak mi egyből robbanunk. Át lehet gondolni miért van ez, miért kapcsol be valami védekező mechanizmus hasonló helyzetekben vagy mondatok hallatán? Fel tudunk-e ismerni hasonló helyzetekben vagy ugyanazzal a személlyel egy mintázatot a gyakori konfliktusainkban? Mivel az embert nem tudjuk és nem is akarjuk megváltoztatni, a szituáció dinamikáját tudjuk úgymond megtörni. Vagyis amikor a következő ilyen helyzet jön, tudatosan felkészülünk, hogy mi teljesen máshogy reagáljunk! Először furcsa lesz mindkét félnek, de óriási hatása lesz. Észrevétlenül megszokás lett egy egyszerű kapcsolódásból és meg kell szoknunk, hogy máshogy is lehet alakítani. Ha pedig egyszer máshogy csináltuk, akkor meglesz legközelebb is a helyzet szabadsága, hogy bármilyen vélemény, reakció jöhet majd – ez nagyon felszabadító lehet.
Ennél a témánál is meg lehetne említeni a rezilienciát, ami azt jelenti, hogy mennyire rugalmas az érzelmi ellenállóképességünk. Minden helyzetnél, de a konfliktusoknál különösen meg lehet vizsgálni, hogy mennyire tudnak kibillenteni és milyen gyorsan térek vissza az előtte lévő állapotomba? Ha lassan és például órákkal később is rányomja a hangulatomra a hatását egy történés, akkor valószínűleg dolgom van ennek a fejlesztésével is. Tudok-e a konfliktus közben önmagam maradni, higgadt maradni és a viselkedésem ahhoz igazítani, hogy valójában mennyire fontos, ami miatt konfliktus lett?
A rezilienciához szorosan kapcsolódik, hogy mennyire vagyok fontos magamnak, foglalkozom-e az öngondoskodással? Ugyanis, ha feltöltöttem a készleteimet minden területen, vagyis fizikailag kipihent és aktív tudok lenni, lelkileg pozitív, nyugodt és jó érzésekkel feltöltött, akkor tudok reziliensebb lenni, másoknak adni, kevésbé sérülni a konfliktusokban. Mindenkinek mást jelent az öngondoskodás, ezért érdemes ezen is gondolkodni. És ezt is lehet fejleszteni, egyrészt, hogy betervezetten legyen meg az ideje, másrészt, hogy mi adja ezt meg nekünk.
A pozitív hozzáállásról is lenne egy plusz gondolatom: ha pozitív, optimista várakozással tekintünk egy helyzetre, akár a konfliktusra úgy, hogy mi fog általa javulni, fejlődni, akkor valóban nagyobb az esélye, hogy jól végződik a helyzet. Nagyon fontos itt is, hogy milyen az önbizalmunk. Ha bízunk magunkban, hogy képesek vagyunk változtatni, az növeli a motivációnkat és így a hatékonyságunkat is, mert jobban koncentrálunk arra, hogy minél pozitívabb legyen az eredmény.
A konfliktusoknál néha az is nagy segítség, ha egy helyzetben átgondolom mire van ráhatásom, mit tudok befolyásolni? Három kategóriát kell elkülöníteni: Mire van ráhatásom, mire lehet valamennyire és mire nincs egyáltalán? A harmadik kategória lehet egy felsőbb erő (ez kinek mit jelent, Isten, univerzum, sors, stb.), amire nem tud egyikünk sem hatni, pl. ha elrontja a programot az eső vagy egy betegség. Ez is feszültségoldó és felszabadító hatású, ha egy adott helyzetnél átgondolom mi függ tőlem, mit tudok befolyásolni, illetve mi nem az én felelősségem – mert, ami nem tőlem függ és nem az én felelősségem, azért vagy az ellen értelmetlen küzdeni.
Fontos kérdés, hogy miért tudok bármin változtatni? Azért, mert lehet más szemszögből nézni mindenre – akár a coaching segítségével. Például nincs rossz tulajdonságom, nincs rossz részem, nincs olyan részem, ami nem szerethető. Hanem olyan részeim vannak, amikkel még nem foglalkoztam. Nem akarom kijavítani vagy kivenni magamból a hibás részt, mint egy rossz alkatrészt, hanem megértem milyen vagyok, miben segítség, hogy ilyen vagyok és hogyan fejleszthetem, ha szükséges. Fontos, hogy elfogadó figyelemmel közelítsek magamhoz, tudatosítsam, hogyan működnek bennem azok a dolgok, amiket nem szeretek magamban, miért és hogyan lettek ilyenek és milyenné szeretnék válni.
Még egy fontos dolgot behoznék ebbe a témába, ez pedig a határszabás, mert nagyon sok belső vagy másokkal való konfliktus a határaink hiánya, vagy nem megfelelő kijelölése miatt van. Először is milyen határok vannak:
- Fizikai: mire van feltétlenül szükségem, mit bírok el, milyen a teherbírásom. Hol kezdődik a lelkem, mennyire engedek valakit közel fizikailag.
- Érzelmi: milyen helyzetben érzem magam biztonságban, melyek a komfortzónám határai, mi fér bele.
- Kapcsolati: egy másik emberrel mennyire zárt és átjárható, pl. családi, baráti, munkahelyi kapcsolatok, melyiknél mi a fontos, meddig tart, mi fér bele.
- Etikai: erkölcsi, akár vallási, nekem személy szerint mit jelent, hol vagyok ebben és hol vannak az emberi kapcsolataim benne.
- Pénzügyi: milyen határaim vannak jelenleg és milyeneket szeretnék, hogy viszonyulok a pénzhez.
- Munkahelyi: munkakörben, kapcsolatokban, felelősségben, időben.
- Időbeli: mire van szükségem, mit bírok, mik a kényelmes határaim, mi fér bele.
Szerintem még nagyon érdekes, hogy az önbecsülésnél és a határkijelölésnél mi a sorrend, mert ebben nagy tévesben vagyunk. Nem akkor tudok határokat jól kijelölni vagy módosítani, ha van önbecsülésem – pont fordítva van. Akkor lesz önbecsülésem, ha sikerül kijelölni és betartatni a határaim. A tetteim így vannak összhangban az érzéseimmel, ettől leszek hiteles és következetes. Ha szeretek valakit, akkor tiszteletben tartom a határait. Ha pedig magamat szeretem, akkor a saját határaim is betartom és betartatom.
Összeszedtem néhány példát, hogy milyen konfliktusok származhatnak határszabási problémák miatt:
– Annyit túlórázom, hogy túlhajszolt és stresszes vagyok, ezzel nem veszem figyelembe a fizikai határaim. Ez megadja az alapját, hogy folyamatosan konfliktusba kerüljek a környezetemmel.
– Gyakori konfliktus az anyósok-apósok folyamatos határsértése. Például, amikor a szülőknek kulcsuk van a gyerekük lakásához és egyszer csak megjelennek nála. Más családban más a szokás, de mikor már egy kapcsolatban él a gyerekük, akkor a szülők a hirtelen betoppanással vagy a dolgokba való folyamatos beleszólással egyszerre lépik át a fizikai és kapcsolati határokat. Ha a párkapcsolatban lévő másik fél jelzi, hogy ezzel gondja van, a szülők gyakran elkezdik szabotálni a párkapcsolatot, mert féltik a saját gyermekükkel a kapcsolatukat, illetve nem hagyják őket teljesen leválni. Ha valaki teljesen le tudott válni a szüleiről, akkor hatékonyan tudja képviselni magát velük szemben. Lehet, hogy valaki le tudott válni és előtérbe tudja helyezni a kapcsolatát, de a párja mást hozott magával és neki nem megy ugyanúgy. Ebben az esetben ki kell jelölni közösen a párkapcsolatuk határait. Ha valakinél ez a fentebbi helyzet áll fenn és a párja jelzi, hogy ez neki nem jó, akkor annak a felelőssége a határok kijelölése, akinek a szülei átlépik azt. Ő hozta be a párját ebbe a környezetbe, így az ő felelőssége hogyan fogadják itt. Fordítva ugyanígy, a másik felelőssége bevinni az ő saját családjába a párját. A másik gyakori probléma ebben a felállásban, ha valakinek a szülei sértegetik, kritizálják a párját. Ennél is nehezebb, ha ezeket csak a párjának mondják. Itt is szintén annak a felelőssége helyre tenni őket, akinek a szülei ezt teszik. Az az alaphelyzet, hogy nem sértegethetik valakinek a párját a szülei. De azért teszik meg, mert valójában a saját gyermeküket sem tisztelik, az ő határait sem tartják tiszteletben. Nemcsak az lehet az oka ennek, hogy nem tudtak teljesen leválni a szüleikről, de szembesülni kell a probléma okával, ha ez a helyzet áll fenn. Ha pedig valakit a párja nem védi meg hasonló helyzetben, akkor neki kell saját magát megvédenie. Ha hosszú távon nem változik a helyzet és a párja sem tesz semmit a változásért, akkor mérlegelni kell. Mi az előnye és a hátránya, ha megmarad ez a konfliktus vagy akár a kapcsolat. Itt is érdemes lehet külső segítséget kérni mielőtt feladnánk egy ilyen nehéz helyzetet. Viszont szem előtt kell tartani, hogy ha a párkapcsolatban az egyik félnek komoly problémái vannak ezen a téren, akkor nem a párja feladata megoldani ezt a helyzetet. Természetesen támogathatja, de az okok megtalálása nem az ő feladata. Például, ha azt hoztam gyerekkorból, hogy nem lehet kiállni magamért, én ehhez kevés vagyok, stb., akkor ennek a problémának a gyökerei mélyebben vannak.
Nagyon szeretem azt a hasonlatot, hogy én egy kert vagyok, amit én gondozok. Elképzelhetjük a saját kertünket – nem az igazit, hanem magunkat egy kertként. Lehet összességében nézni a területet, vagy kisebb részenként, ahogy az előbb mondtam külön fizikai, érzelmi, kapcsolati, stb. területekre osztva a kertet. Nagyon sok dolgok lehet végiggondolni. Van-e egyáltalán kerítésem, milyen magas, belátnak-e mások? Például ha nincs kerítés, akkor ne lepődjek meg, ha mindenki berohangál és letapossa a virágokat vagy leszedi a gyümölcsöket. Van-e kapu, nyitva van vagy kulccsal zárva? Ki jöhet be rajta, én engedem be, ha csenget vagy nyitva van és akkor és az jön, aki csak akar. Ha így van, akkor ne lepődjek be, ha akkor jön valaki, amikor nem alkalmas nekem. Össze-vissza van minden, vagy mindennek megvan a helye? Látják-e, hogy hova nem lehet bemenni? Gondozom-e, ami benne van? Túl sok mindent ültettem és nincs időm ennyi mindent megfelelően gondozni? Mégis csak panaszkodom, hogy nem terem eleget, nem elég szép és nagy? Vagy alig ültetek valamit, mert nálam úgysem marad meg? Amiből sok terem és nem tudok vele már mit kezdeni, odaadom-e másoknak inkább, vagy hagyom rárohadni?
Az is a mi felelősségünk, hogy egyértelműen jelezzük-e másoknak a határainkat. Ezért második lépésben át lehet gondolni, hogy ha vannak, illetve egyértelműek a határaim és jelzéseim, de mások nem veszik figyelembe, akkor hogyan fogok reagálni? Mi lesz a következménye? Ezekben pedig legyek következetes. Megérzem-e, ha megközelítik a határaim? Tudok nemet mondani? Tudok-e majd nem mindenkinek segíteni, mindent más helyett megcsinálni, akár kérés nélkül is?
Ezek után azon is lehet gondolkodni, hogy melyik területtel nem vagyok elégedett? Ott hogyan néznek ki a határaim, mivel tudnám csökkenteni a fesztültségeim ezeken a területeken? Ugyanígy a konfliktusban is hol vannak a határaim, hol kezd rám nagyon rosszul hatni? Jelezhetem közben a másiknak, hogy elég volt, ezt már nem fogadom el, nem beszélhet így velem. Frappánsan, humorosan is meg lehet oldani, vagy helyzettől függően egyértelműen, határozottan, nem célozgatva. Vagy ahol én nem tudom tartani a határokat, például munkahely és munkaidő, ott mi az oka? Menekülök-e valami elől és azért dolgozom inkább többet? Vagy a főnöknek nem tudok nemet mondani és hagyom magam kizsigerelni? Fontos megtalálni ezekben a kérdésekben a valós okokat, mert ha ezekkel a felismerésekkel csökkenteni tudjuk a feszültségünket, akkor a konfliktusok számát vagy mértékét is befolyásolhatjuk ezekkel. Lehet, hogy próbára is teszi valamelyik kapcsolatunkat az újabb határaink felállítása, főleg, ha eddig nem nagyon voltak, vagy lazábbak voltak. Az első ilyen kapcsolati próbákhoz nagyobb bátorság és elhatározás kell, de segítségükkel az is kiderül, hogy melyik kapcsolatot érdemes megtartani vagy melyiket lezárni. Ez pedig fejleszti az önismeretünket, erősíti az önértékülésünket, így pedig egy teljesebb és kevesebb konfliktust hozó jövőt tartogathat számunkra.
